Kik vagyunk...
Hogyan kezdődött...
"Néhány évvel ezelőtt a rengeteg holmi közül, ami körülvett, kiviláglott néhány, melyekre egyértelműen nem volt szükségem, majd szaporán egyre több és több. Hamar megelégeltem a számomra haszontalan tárgyak kerülgetését és egyre kétségbeesettebben kerestem a környezetemben olyan rászorulókat, akikről azt gondolhattam, hogy örülnének a holmiaimnak. Bombázni kezdtem a barátnőket, kolléganőket a remek állapotú ruháimmal, cipőimmel, ékszerekkel és parfümökkel; az ismerős nagycsaládokat a gyerekkori játékaimmal, szebbnél szebb hajgumiaimmal, fésűimmel, rajzos kellékekkel, ami őszintén szólva, a környezetemnek inkább terhet, mint örömet jelentett.
Ezek mellett különböző internetes felületeken és közösségi vásárokon próbáltam értékesíteni a rendelkezésemre álló holmikat érdemi eredmény nélkül. Ekkor kezdett tudatosulni, hogy a környezetemben nem ritka a hasonló helyzet. Hajlamos vagyok olyan dolgok tárolására, amikre valójában nincs szükségem. Mindeközben mások nélkülöznek és összehasonlíthatatlanul jobban értékelnék a számomra kacatnak tűnő holmikat, esetenként létszükséglet lehet az számukra.
Majd keresni kezdtem. Kerestem egy helyet, ahol átveszik, akik kapcsolatban állnak olyan emberekkel, családokkal, akiknél visszanyernék a hasznosságukat ezek a jó állapotú eszközök, akikben megbízhatok és akik elérhetőek a számomra. Nem volt egyszerű, hogy a helyszín, az átvétel időpontja és módja, a szállítás ne okozzon számomra aránytalan terhet és bizalmam legyen abban, hogy valóban jó helyre kerülnek a dolgaim. De találtam és boldog voltam. Elkezdtem hordani a holmikat válogatás nélkül. Hónapokon keresztül zsákok álltak a lakásban és ha összegyűlt egy autóra-való, akkor vittem. Majd úgy megszoktam ezt a rendszert, hogy egy nagy zsák mindig van a lakásban és a folyamatosan képződő, számomra már nem hasznos termékeket azonnal teszem bele a megbontott sampontól elkezdve, a szűk cipőn és működő rádión keresztül, a nem használt úszógumiig és bögrééig mindent. Sőt, már ágy és lakást kinőtt szobanövény is sorrakerült.
Valahol út közben találkoztunk Lacival és segíteni kezdett. Vittük együtt a holmikat, hozta ő is az övét, segített az ágyat szétszedni, ilyesmi. Tetszett neki ez az egész. Aztán néhány holmira mégis azt mondta "Ki kell dobni az egészet!" és én többször elmondtam neki "Te csak NE DOBBJ KI SEMMIT!". Aztán jött az ötlettel, hogy mi lenne, ha ezt valahogy nagyobban csinálnák, erre másoknak is igénye és szüksége lehet. Ő megálmodta, hogy hogyan és nem hogy hajlandó volt, hanem nagyon szeretett volna tenni ezért és beindult a gépezet. És most itt tartunk. Meglátjuk mi lesz. Lelkesek vagyunk (én néha félek is :) ).
Szerintünk mindegy, ki milyen módon került rászoruló helyzetbe vagy épp adományozóéba. Ha jól belegondolunk mindannyian néhány kilós testecskeként láttuk meg a napvilágot. Az a néhány kiló is Édesanyánk testének adománya és onnantól kezdve egész életünkben csak kaptunk. Élelmiszert a szüleinktől, amiből testünk lett; ruhákat, játékokat, élményeket, barátokat, minden egyes szeretett tárgyunkat, ajándékok tömkelegét, sőt még a szókincsünket is, de egyik sem volt eredendő tulajdonunk.
Az, hogy a lakásomat kiürítettem a számomra felesleges holmiktól, eleinte szín tiszta önzés volt. Teret szerettem volna és azt, hogy minden hasznos legyen, ami a környezetemben van. (Azt szoktam mondani viccesen, hogy áramoljon a csíí.") De nem csak teret nyertem, hanem annak örömét, hogy mások arcára mosolyt, életébe örömöt vihetek úgy, hogy az nekem is hasznos. Harmadrészt - úgy érzem - egy csekély felelősséget is vállaltam ezáltal egy társadalmi helyzetért.
Hiszünk abban, hogy ezek a holmik jobb sorsra érdemesek annál, mint hogy lomtalanításnál vagy a hétköznapi szeméttel végleges kidobásra kerüljenek."
- Frei Kitti -
2016.